-pity-
Amikor mi fiatalok voltunk a 70-es, 80-as, 90-es években (vagy előbb), még nem voltak valóságshow-k és erőszakos mesék a TV-ben, mégis simán lekötött egy olyan bábfilm is, amiben látszódott a néni vagy bácsi keze, minket így is elvarázsolt. Amikor mi fiatalok voltunk, és megszomjaztunk, nekünk tökéletesen megfelet a köztéri kút is, nem mászkáltunk mindenhova ásványvizes üveggel. Sőt, akkor még azt sem tudtuk, hogy mi az az ásványvíz, a „mentes” meg „bubis” szavak helyett pedig azt mondtuk, szóda és csapvíz.
Tökéletesen megfelelt a játékra a leszedett konyhaasztal, amin gombokból formált csapatokkal fociztunk gyufásdoboz-kapuba, mert ez is elvarázsolt minket, és mi, akik ott álltunk az asztal körül, egy közösség lettünk, és most felnőtt fejjel is elválaszthatatlan barátok. Neked azért nem volt gyerekkorod, mert társaságban is a többszázezer forintos telefonodat nyomkodtad, ahelyett, hogy a melletted ülő fiúval-lánnyal foglalkoztál volna, aki ma lehet, hogy a legjobb barátod vagy a feleséged lenne, de neked akkor fontosabb volt a közösségi oldal (ahol igazából nem is alakulnak ki valódi közösségek). Vajon miért van az, hogy a csúcsmodell telefonod, aminek az lenne a feladata, hogy közelebb vigye hozzád a szeretteidet, barátaidat valójában sosem látott távolságokba taszít tőlük?
A mi időnkben a vajaskenyér paradicsommal, paprikával nem volt „uncsi” étel, hírből sem tudtuk, hogy mi az a McDonalds vagy Pizza Hut, mégis jóllakottan feküdtünk le aludni. Olyan vastag szelet kenyeret vágtunk, mint a csuklónk, és soha nem felejtettük el megköszönni a szüleinknek az ételt. Valahogy tudtuk, hogy az élelmiszer nem magától kerül be a hűtőbe, hanem azt valaki pénzért megvásárolja. Mint ahogy nem kerülte el az sem a figyelmünket, hogy a ruháink nem maguktól lesznek tiszták, és eszükbe véstük azt is, hogy nekünk gyerekeknek mindössze annyi a „hatalmas” feladatunk, hogy tanuljunk, és néha napján eltüntessük a disznóólat a szobánkból.
Ők a gyárban vagy az irodában végzett munkájukra nem úgy tekintettek, mint „alja munkára”, hanem mint lehetőségre. Lehetőségre, hogy nekünk jobb életünk lehessen, s kicsivel könnyebb legyen, mint nekik volt. Szóval, mielőtt elkezdesz „derpegni”, hogy milyen nehéz fiatalnak lenni, azelőtt – legalább gondolatban – cserélj a szüleiddel, s fizesd te a csekkeket, mosd ki, vasald ki, teregesd ki te a ruhákat, takaríts, járj boltba, lakógyűlésre, intézz hivatalos ügyeket, vidd ki te a szemetet. Ugye, hogy nem is olyan nehéz a fiatalkor?
Lehet, hogy mi, a múlt évezred szülöttei számodra már kissé megöregedtünk, s nem vagyunk az elvárásaidnak megfelelően jó fejek, sőt, egyenesen „uncsik” vagyunk. Mégis, a mi gyerekkorunkat semmiért nem cserélnénk el, és semmiért nem adnánk oda senkinek.